Az üvegleányka

  A kis üvegleányka egy opálszínű vázára volt ráfestve. De hiába festette a festő olyan mosolygósnak, szépnek, hiába volt tavaszi ég színű a ruhája és aranykoronája, mert a kis üvegleány szépségével csak boldogtalansága ért fel. Unt, unt mindent keservesen: a koronáját, az égszínkék ruháját, az arcára festett merev mosolyát, de legjobban unta merev mozdulatlanságát. Parányi kis üvegszíve fájdalmas vágyakozással dobogott az ismeretlen világ felé.   Egy rózsaszínű hajnalon csoda történt. Megelevenedett az üvegleányka. A szellő hozta az engedelmet, a szél a parancsot: -Egy napra, hajnaltól hajnalig, menjen világgá a kis üvegleány!- És a következő pillanatban már ott ült az asztal szélén, a váza mellett, szédülve és bizonytalanul. Aztán erőre kapva leugrott az asztal tetejéről, és az ablakon át kijutott a kertbe. A kertből a mezőre ért, fasorok, erdők, álmosodó házak, egyre több...Az üvegleányka úgy sietett, hogy a koronáját is elvesztette, de nem sokat törődött vele. Csak nótázgatott, énekelt, és a felderengő fényben legszívesebben egy nagy, vidám bukfencet vetett volna...   De mire beért a városba, egészen egyszerű, rendes kislány lett belőle. Ámulva járt az utcákon, bámulta az emberek sokaságát, és ahogy megállt egy játszótér mellett,hogy nézze a vidám, labdát dobálgató gyerekeket, egyszerre csak megfogta a kezét valaki, és vezetni kezdte maga mellett.  Egészen öreg nénike volt. Ó, te az unokám vagy- mondta a nénike-, eljöttem érted, hogy hazavigyelek. Jó ebédet főztem, azt hiszem, ízleni fog.    Az üvegleánykából lett kislány szörnyen csodálkozott, de nem mert ellentmondani a kedves arcú nénikének. Inkább vele ment egy düledező kicsi házba, ami mégis olyyan barátságosan hívogatta: az ablak tele volt virágzó muskátlikkal, és a falon, egy vesszőből font kalitkában vidám madár csiripelt. A kislány az ebédet is megette, aztán segített elmosogatni, a konyhát kiseperni, enni adott a madárnak, és megöntözte a virágokat. Az öreg nénike csak nézte, nézte, és azt mondta neki:-Látod, kislányom, én már nagyon öreg vagyok, lassú a járásom, nehéz a hallásom, gyenge a látásom, ideje már,hogy egy kis unokám legyen, aki elvégzi a munkát helyettem. Én már csak a küszöbön akarok ülni, és a napon melegedni. Eleget dolgoztam. Eleget éltem...          -Szívesen maradnék-szólt meghatott hangon a kisleány-, de nem engem kellet volna választanod unokának. Én nem vagyok igazi kisleány. Festett kép vagyok csak egy opálszínű vázán, amely ott áll a városon túl egy kertes ház egyik asztalán. Nekem hajnalban vissza kell mennem, hogy egynapos életemet felváltsa az örök mozdulatlanság.   -Nem engedem, hogy visszamenj!- felelte az öregasszony, és megsimogatta a kislány fejét, olyan simogatással, amelyet a kislány sohasem fog elfelejteni.    -Nem, nem mégy vissza!- mondta mégegyszer.- Tied a házam, a virágaim, a madaram. te még fiatal vagy, és még sokáig boldog lehetsz!- Aztán a krjára vette az üvegleánykát, és elaltatta.       Mikor elaludt, ágyába fektette, megsimogatta még egyszer, de a kislány ezt már nem érezte...           Az öreg nénike csendesen útra készült. Egy pillantással még elbúcsúzott a falaktól, kevéske bútorától, a muskátlitól, és a sarokban doromboló macskát is megsimogatta.  Aztán elindult. El, a város vége felé, hogy megkeresse azt a házat, amelyiknek egyik asztalán egy opálváza áll.  - Ó, öreg vagyok már nagyon- mondogatta az anyóka.- Fáradt, fáradt, és tehetetlen. Inkább én állok a vázára örök mozdulatlanságban...          És másnap a kertesház lakói csodálkozva látták, hogy az opálszínű vázáról eltűnt az üvegleány, és helyette egy jóságos szemű öreg nénike mosolyog le rájuk...