A Cirkusz

  Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba, de talán éppen úgy vágytam a hegedűre is- aztán előbb kaptam meg a hegedűt, ellenben a cirkuszba nem vittek el, csak így lehetett, hogy szaggatott időközökben újra meg újra álmodtam a cirkuszról-, egyszer messziről láttam a dombok mögött, és mintha valaki vezetett volna a kezemnél fogva. Máskor idegen, nagy város közepén egyszerre ott álltam, de ugyanaz a cirkusz volt, ugyanaz a bejárat, kétfelé nyíló vesztibül. Már ekkor úgy volt, hogy jegyem is volna, be is mehetnék, és mégis összezavarodott az álom, és megint nem voltam bent.  Utoljára aztán végigálmodtam. Ott álltam a pénztár mögött, a bejáratnál, és egy izgatott, szakállas, sánta ember, az igazgató, állt mellettem, a bejárat tarka függönyét fél kézzel félrehúzta, és kiabálva hadart:,,Erre tessék, erre tessék, tessék besétálni, mindjárt kezdődik, tessék, tessék." Az emberek pedig özönlöttek- rengeteg ember, tarka népség, cselédek, katonák, kalapos asszonyok és borotvált urak-, lökdösték egymást, nevettek és hangosan beszélgettek. Tudtam, hogy rögtön meglát az igazgató, meg is látott, és bosszankodva mondta, mialatt megfogta a karom, ,,tessék, tessék, van jegy?Akkor tessék, ha nincs, akkor alómars!" Mire ijedten elszorult a szívem, makogni kezdtem, hogy nincs jegy, nem is a nézőtérre akarok menni,hanem a hegedűm...és kétségbeesetten mutattam a hegedűmet.Lehajolt a szájamhoz, és dühösen kivárta, míg végighebegtem, hogy nincsen jegyem, de komponáltam egy éneket,saját magam, a hegedűmön, és ha beenged, bent eljátszom a közönség előtt.Ere olyan hangosan kezdett nevetni, hogy a torkába láttam, mint valami mély alagútba, aztán ridegen, szórul szóra ezt mondta:,,Ifjú bajtárs, elmebeteg, a te szíved nagyon hemzseg."Én ezt roppant ötletes versnek találtam, és láttam, hogy az igazgatónak jól esett önkéntelen elismerésem,, megveregette vállam,és azt mondta,várjak, talán lehet valamit csinálni,majd megbeszéljük.  Később be is jött a sötét folyosóra, ahol dideregve álltam,és leereszkedő jóindulattal mondta, hogy a hegedülés így magában egészében véve is értelmetlen. Én rögtön értettem, ez azt jelenti,nem nagyon bízik a sikeremben.Esküdözni kezdtem,mire elkomolyodott és tudomásomra adta,hogy hát jó,megpróbáljuk,de előbb szólni kell a katonai fennhatóságnak,ahol bélyeget kapok,mint császári és királyi garmada.addig, míg ez meg nem lesz,megmutatja nekem az egész cirkuszt,hátul,a színészeket,állatokat,mindent,hogy fogalmam legyen,miről is van szó,meg mi kell a közönségnek.  Nekem dobogott a szívem boldog izgalmamban,hogy mégis bent vagyok,de amellett féltem.Görcsösen szorongattam hónom alatt a hegedűt, és erőlködtem, hogy ne felejtsem el a melódiát.Rengeteg függöny közt vezetett el,amiken mindenféle élő festmény volt.Fönt,a magasban pirosruhás emberek dolgoztak.Vártam,hogy a színészeket vagy műlovarnőket is látunk majd,de nem,széles,sok lépcső következett.Alig tudtam követni, oly sebesen futott. Aztán bársonytapétás szobákon mentünk keresztül:véletlenül kinyitottam egy ajtót, melyen rikító lárma, zajongás bukott be,és rengeteg emberfejet láttam nyüzsögni.Az igazgató rám kiabált,hogy csukjam be gyorsan,az a közönség, várja az előadást, és annak nem szabad ide benézni. Aztán kis vasajtót nyitott ki:óriási, félkör alakú csarnok terült el mélyen.Ennek a pompás,szökőkutas csarnoknak a közepén egy széparcú férfi összeszorított szájjal és vad szemmel fojtogatott egy nőt.A nő nehéz, hörgő torokhangokat hallatott-borzasztó látvány volt,hangosan ordítani kezdtem és átkozódva követeltem, hogy szakítsák ki a kezéből.De az igazgató lefogta a kezem,ostoba, mondta, hisz ezek a színészeim,az egész játék,különben pedig nem is igazi emberek,viaszból vannak,mint a panoptikumban.Mikor jobban odanéztem, láttam, hogy a nő arca igazán természetellenes és a szemei üvegből valók. Szégyelltem magam és másról kezdtem beszélni, de a szívem még rendületlenül zakatolt.Most egy rendetlen,nagy szobába vezetett az igazgató, ahol tarka ruhás, kifestett arcú fiúk és lányok  ültek,padokban, mint ahogy az iskolákban szokás.Ez a bohóciskola volt,mint ahogy megtudtam.Engem is beültettek a padba, és az igazgató egymás után hívta ki a katedrához a felelőket.Az egyik kézenállva jött ki,és a fejét néha hozzáütögette a padlóhoz. Aztán egy magas férfit hívtak ki, aki kést szedett elő, és felvágta a melét. Vér és tüdő ömlött ki a sebből,a férfi hangosan nyöszörgött és a földre roskadt.Az igazgató helyeslően bólintott. -Így jó lesz- mondta- ez tetszeni fog. Az öngyilkos helyrement,a padból tűt és cérnát szedett ki és összevarrta a mellét, sziszegve és fintorogva. Akkor láttam, hogy számtalan ilyen varrott heg szántotta végig mellét. Mások is jöttek, akik megint mást tudtak.Voltak hasbeszélők,akik oly csodálatos hűséggel utánozták emberek és állatok hangjait, hogy alig hittem a fülemnek.Az egyik gyerekhangon beszélt, oly tökéletesen, hogy könny szökött a szemembe;mert a haldokló gyermek hangját adta.A másik síró és átkozódó asszonyi hangot ábrázolt-aztán más nőimitátorok is jöttek,rekedt,kacagó búgás hangzott fel,és a sötétben vészes szemek lobogtak. Az igazgató ekkor belenézett egy könyvbe, és a nevemet mondta.-Hát te mit tudsz?-  A hegedűmre mutattam, és újra dadogtam valamit a melódiáról,amit komponáltam. Nevetés futott végig a termen-az igazgató mérgesen ütött asztalára.-Még mindig azzal az ócskasággal bosszantasz!- Azt akartam mondani, hogy a melódia, amit komponáltam,igen különös,és hogy én szeretném eljátszani, ha megengedik.De ő egy fiút hívott ki, és elküldött vele,hogy mutassa meg nekem a hangszereket. Egy másik szobába vittek.Itt óriási gépek és szerszámok álltak,mindegyik egy-egy hangszer.Voltak ott óriási trombiták,amiket fújtatók mozgattak- egy-egy nyomásra valóságos mennydörgés szakadt ki a torkukból. Szédülve és zúgó füllel kerültem vissza egy másik osztályba,ahol már várt az igazgató.Elmondtam, hogy láttam a hangszereket, de egyiket sem ismerem és egyiken sem tudok játszani.Vállát vonogatta és azt mondta, nagyon sajnálja, de ez esetben gébic. Ekkor két függönyös ajtó előtt álltunk, mely a színházba vezetett.A színészek ezerféle maszkban,sietve indultak be az egyiken, melynek hasadékán soszínű fény csapott ki egy-egy függönylebbenésre.Ide akartam bemenni, de az igazgató visszarántott, hogy ha nem tudok semmit, akkor talán jobb lesz előbb a hullakamrát megtekinteni.  A másik ajtón mentünk be-sötét folyosó vezetett lefelé a pincébe.Pislákoló gázfény sziszegett nagy távolságokban.Kétoldalt a ködös és sűrű homályban fülkék nyíltak-fehér köpenyes,szennyes arcú szolgák jártak ki-be.Borzongás fogott el, és nem mertem benézni.A folyosó végén megállt az igazgató,és valakivel beszélgetett. Lopva néztem körül- a fal hosszában hosszú bádogasztalok húzódtak-, a bádpgasztalokra sorban meztelen hullák voltak kirakva: aggok, gyerekek-aztán régi, preparált testrészeket is láttam. Nehéz, fojtó formalinszag áradt a mélyből. Láttam, hogy még egy másik, egészen sötét folyosó nyílik lefelé. Az igazgató rólam beszélt-mintha beajánlott volna az orvosnak, hogy ottmaradhassak. Az orvos a sötét folyosó felé nézett. Ekkor könyörögni kezdtem, hogy ne kelljen ittmaradnom-elmondtam, hogy inkább tanulok valamit, amivel felléphetek, ha másképp nem megy. A fejükeet rázták, és az orvos megjegyezte, hogy csak akrobatizmussal mehetünk valamire, mert a közönség már türelmetlen. Most aztán egy magas, padlásféle helyiségbe vittek-kis szellőzőlyukakon keresztül mélyen alattam láttam a várost.A falak mentén sorban keskeny és magas létrák támaszkodtak.Egy létrát tettek elém, hogy másszak fel rajta.Mikor a tetején voltam, aluluról kihajították a létrát, az utca fölé- görcsösen megkapaszkodtam-és amikor lenéztem, láttam az egész várost.Hosszan, heteken és hónapokon keresztül tanultam és gyakoroltam. Fel-és lemásztam a létrán-mikor ez már jól ment, valahogy már meg is tudtam állni a létra tetején,akkor egy széket nyújtottak fel.Később két-három székkel csináltam ugyanezt. és hosszú, hosszú idők jöttek.  Aztán, sokára, végre-végre ott álltam a színpadon- de már ekkor az arcom keskeny és ráncos volt és be volt festve, mint azoké,akiket először láttam.Rózsaszínű trikó volt rajtam, és fáradtan ődöngtem a félhomályos oldalfüggönyök között, ahol izzadó szolgák futkostak, hordták a szőnyegeket. Nehéz, állandó zúgás zizegett, és én fáradt voltam tudni, hogy mi az. Egyszerre éles, beteg világosság támadt- szemeim előtt szétcsapódtak a bársonyfüggönyök. Zsúfolt emberfejek szorongtak a függönyön túl- rövid taps zendült fel, aztán várakozó, suttogó csönd.      Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén. Most nesztelen léptekkel középre futottam-a reflektor kúpja követett mindenütt. Kígyómozdolattal hajlongtam, kétoldalt a páholyok felé. Aztán megkaptam a létrát és sebesen, nesztelenül-oly könnyen, hogy nem éreztem a testemet- felkúsztam négyemeletes magasságba.Ott egyetlen vékony pálcán óvatosan felemelkedtem, s egyensúlyozva inogtam néhány pillanatig. Ekkor vaslábú asztalkát nyújtottak felém egy pózna végére állítva. Elkaptam az asztalt, és felállottam rá, folyton egyensúlyozva közben. Most három szék következett egymás tetején-elégedett zúgást hallottam, és felkúsztam az építményre.Az utolsó sszék lábbal égnek állott.Az egyik lábára, mely inogva czendben körbeforgott, visszafolytott lélegzettel helyeztem el az óriási kocka alsó sarkát.Az egész épület oly könnyen remegett alattam,hogy éreztem, a pulzusom lüktetése lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig. Végre a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam helyezni a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán- a tetején voltam, megálltam, és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le az arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íj, és remegett. vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot- ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam a trikómat, és kihúztam a hegedűt...Remegő kézzel illesztettem rá a vonót....most egyik lábammal tapogatózva , lassan elengedtem a póznát- előredőltem...egyensúlyoztam néhány percig...s felhasználva a rémület csendjét, mely odalent kitátotta a szájakat és marokra fogta a szíveket...lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben.